Naptár

Betöltése

    Beszélgetés a Ranolder-díjas Petőfi Lajossal, a veszprémi kosárlabda meghatározó alakjával – 1. rész

    2021. Január 25.
    1 hónapja
    Négy veszprémi pedagógus vehette át a 2020-as Ranolder-díjat az oktatás és nevelés területén végzett magas színvonalú szakmai munkája elismeréseként a közelmúltban. A díjat minden évben a város pedagógusnapi ünnepségén osztják ki, ám ezúttal a járványhelyzet miatt nem tarthatták meg a rendezvényt. Az elismerést Porga Gyula Veszprém Megyei Jogú Város polgármestere adta át. A kitüntetést átvevők egyike volt Petőfi Lajos középiskolai tanár és szakedző, aki a veszprémi kosárlabdázás egyik legmeghatározóbb alakja. Lajos bácsival beszélgettünk ennek apropóján, amelynek első része olvasható az alábbiakban.
     
    - Mesélnél kicsit a karrieredről?
    - Nagykanizsán születtem. Az általános iskolai testnevelőm kosárlabda edző is volt, ő indított el ezen a pályán. Hetedik-nyolcadik osztályos koromban már elvitt az ő felnőtt NB III-as csapatába edzésre. Akkoriban még nem volt egymásra épülő utánpótlás nevelés, nem voltak „korosztályok”. Pláne nem Nagykanizsán. Tehát ott és akkor kezdtem el a kosárlabdát, egyből a felnőttek között, tizenhárom-tizennégy évesen. A később Zalaegerszegen is a kosárlabda meghatározó alakjává váló, sokak által szeretett és tisztelt Kaczor Jenő tanár úr hívott, hogy próbáljam ki ezt a sportot, és fél év után már játéklehetőséget is kaptam. Bármilyen furcsa is, ez bizony így kezdődött. Középiskolásként is a szülővárosomban játszottam még, igaz, már egy másik egyesületben, az Olajbányászban. Innét lettem ifi válogatott.
     
    - Mi történt Veled a középiskola elvégzése után?
    - A középiskola befejezése után jelentkeztem Pécsre, a Tanárképző Főiskolára, testnevelés és biológia szakra. Egy szűk évet játszottam itt az NB II-ben, majd ekkor megkeresett a PVSK. Nagy meglepetés volt, hogy hívtak az NB I-es csapatukba. Természetesen igent mondtam, de azért reszkettem ettől a lehetőségtől, hiszen nem volt igazán kosárlabdás előéletem az élvonalban.  Az akkori legendás edző, Szamosi Nándor, akivel később nagyon jó kapcsolat alakult ki, azonban bíztatott, hogy menjek. Én pedig bevállaltam, hiszen nem volt mit veszítenem. Az első meccsem pont a Veszprém ellen volt 1970-ben. A kezdő ötösben kaptam lehetőséget. Még arra is emlékszem, hogy tizennyolc pontot dobtam. Itt figyeltem fel az ellenfél soraiban játszó Dr. Fülöp Istvánra, akinek fantasztikus keze volt. Rengeteg távoli kosarat szerzett, holott akkor még nem volt „hárompontos”.
     

    - Hogy teltek a pécsi évek?
    - A PVSK-ban három évig játszottam, és mindvégig én is a meghatározó legjobbak közé tartoztam, pedig olyanokkal játszhattam együtt, mint például a válogatott Rab József vagy Pálvölgyi „Pici”. A csapat befogadott, én pedig nagyon jól éreztem magamat. Középcsapat voltunk az NB I-ben, és arról híresek, hogy sok pontot dobunk, igaz, sokat is kaptunk. Ez a csapat nagyon szeretett játszani. Nem bántuk, ha kosarat kaptunk, mert tudtuk, hogy majd mi is dobunk.
     
    - Milyen poszton játszottál?
    - Ha kellett irányítottam, de inkább kettes poszton szerepeltem, ott jobban teljesítettem. Sokan hasonlítottak a Honvédba távozó Gyurasits Istvánhoz, de valójában nem lehetett minket egy lapon említeni, hiszen ő Gellér Sándorral együtt akkor az ország legjobbja volt. Mindez tehát hatalmas élmény volt számomra, hogy gyakorlatilag „kosárlabda faluról” felkerülve, ilyen közegben lehettem.
      
    - Hogyan kerültél Fehérvárra?
    Habár nagyon szerettem Pécset, kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot a Videotontól: lakásvásárlási lehetőséget és állást is adtak, amely abban az időben nagyon nagy dolognak számított. Ráadásul egy jó ismerősöm, a szintén zalai és már ott játszó Sajni József is győzködött személyesen, hogy igazoljak hozzájuk. Fájó szívvel tehát, de elbúcsúztam Pécstől 1972-ben. Visszatekintve úgy gondolom, hogy jó döntést hoztam. A Vidi ekkor gyengébb csapatnak számított a Pécsnél, és engem erősítésnek igazoltak oda, a csapat építésének részeként. Az edzőim ekkor Guóth Iván és Zsadányi István voltak.
     

    - Majd elkezdted tanulmányaidat a Testnevelési Főiskolán…
    - Zsadányi Pista testnevelő, a Videoton edzője, aki később szintén nagyon jó barátom lett, rábeszélt, hogy jelentkezzek az egyetemi szintű TF-re - ahogy akkor hívták - tanári kiegészítő szakra. Fehérvár közel volt, és csak havonta egyszer kellett felmennem konzultációkra három napra, így könnyen belerázódtam. Három évvel később végeztem az TF-en szakedzői szakon is, miközben az edzői pályám már ’72 őszén elkezdődött.
     
    - Eközben hogy alakult a pályafutásod?
    - 1972 őszétől három szezonban játszottam a Videotonban. Még aktív fehérvári játékosként 1974-ben edzőként Nagykanizsára szerződtem az NB II-es MÁV NTE női csapatához. „Levelező edzőként” edzésterveket írva, a meccseket személyesen irányítva bajnokságot nyertünk és feljutottunk az NB I-be. 1975-ben a „Viditől” a Székesfehérvári Építőkhöz – a mostani Alba Fehérvár jogelődjéhez - szerettem volna igazolni. Ez az együttes éppen feljutott az első osztályba, és minden játékosnak volt civil főállása. Mivel a Videoton nem járult hozzá, ez az átigazolás az akkori szabályok miatt még nem realizálódott. Egy évet ki kellett hagynom, de így vált lehetővé, hogy ezalatt a kanizsai női csapattal az NB I-ben szerepeljünk. Nem volt könnyű újonc vidéki csapatként még dupla hétvégi fordulókon is helytállni, de nagy bravúrral sikerült bent maradnunk az első osztályban. Pedig nagyon szegényes helyzetben volt az a sport klub. Belegondolva, valahogy mindig olyan egyesületeknél dolgoztam, amelyek szűkös anyagiakkal rendelkeztek. De engem ez nem zavart abban, hogy építkezve jussunk előrébb. Mindig is az volt a filozófiám, hogy csapatot kell csinálni. Ez gyakorlatilag minden szinten bejött, akárhol edzősködtem.  A másik, amit kiemelnék, hogy mindig jó kapcsolatot alakítottam ki az aktuális csapatommal. 1976-tól már „csak” játékos voltam az NB I-es bajnokságban a Székesfehérvári Építőkkel.
     

    - Székesfehérvárról Veszprémbe költöztél?
    - 1977.  decemberében befejeztem az NB I-es kosárlabdázói pályafutásomat az Építőkben, mivel új állást vállaltam Veszprémben. 1978 januárjától a BVTC sportolójaként az NB II-ben fél évig játékos-edzőként folytattam, de ez nem volt elég jó megoldás szerintem. Ősztől már a Sárossy Elemér irányította csapatban játszottam, és a női NB II-es Veszprémi Volán edzéseit vezettem.
     
    - Hogy érzed, lehetett volna jobb, teljesebb a pályafutásod játékosként? Igazolhattál volna esetleg nagyobb csapatokhoz?
    - Ezt nem tudom megmondani. Összességében nyolc évet játszottam az NB I-ben, három csapatnál. Egyszer jött egy ajánlat a Csepeltől, akik akkor nagyon jónak számítottak. Némi túlzással a keret fele válogatott volt. A vezetőedző, Glatz Árpád hívott, vele beszéltem.  Elmondtam neki, hogy számomra   a játéklehetőség fontos igazán, az, hogy a korábban megszokott módon szinte végig játsszam a meccseket. Nekem ez adta az igazi élményt. Ráadásul jól is éreztem magam Fehérváron, köszönhetően nem mellékesen annak is, hogy itt ismerkedtem meg, majd házasodtam össze a feleségemmel, Zsuzsával.
    Hasonlóan történt később edzőként is, amikor éveken át a Sopron, a Paks, a Videoton és a ZTE megkeresett.  Észszerűen elemeztem a helyzetemet. Családdal a bizonytalanabb főállású edzői státuszba kockázatos lett volna váltani.  Amúgy nekem fontos volt például a Balaton közelsége is, hiszen gyerekként is sok nyarat töltöttem a Balaton partján. Összességében elmondhatom, hogy nem sajnálom ezeket a kihagyott lehetőségeket.
     
    Vége az első résznek.

    Következő mérkőzés

    K

    HOYA-PE Veszprém
    VS  Vasas Akadémia

    2021. 03. 06.

    Korábbi mérkőzés

    V

    MEAFC-Miskolc
    VS  HOYA-PE Veszprém

    94 - 86

    2021. 02. 28. 17:30

    Kövess minket

    Kiemelt Támogatóink