Naptár

Betöltése

    Beszélgetés a Ranolder-díjas Petőfi Lajossal, a veszprémi kosárlabda meghatározó alakjával - 2. rész

    2021. Január 23.
    1 hónapja
    Négy veszprémi pedagógus vehette át a 2020-as Ranolder-díjat az oktatás és nevelés területén végzett magas színvonalú szakmai munkája elismeréseként a közelmúltban. A díjat minden évben a város pedagógusnapi ünnepségén osztják ki, ám ezúttal a járványhelyzet miatt nem tarthatták meg a rendezvényt. Az elismerést Porga Gyula Veszprém Megyei Jogú Város polgármestere adta át. A kitüntetést átvevők egyike volt Petőfi Lajos tanár és edző, aki a veszprémi kosárlabdázás egyik legmeghatározóbb alakja. Lajos bácsival beszélgettünk ennek apropóján, amelynek második része olvasható az alábbiakban.
     
    - Hogyan kerültél Veszprémbe?
    - Sipőcz Józsi barátom - akivel együtt végeztük a TF tanári kiegészítő szakát – hívott Veszprémbe az egyetem testnevelés tanszékére, ahol állást hirdettek. Ő akkor már évek óta ott tanított és atléta edzőként is működött. Tetszett, hogy az egyetemen taníthassak, a költözés sem volt ellenemre.  Ekkor hagytam abba aktívan a kosárlabdát Fehérváron az NB I-ben. Egy ideig, körülbelül fél évig még megpróbáltam, hogy játékosedző legyek a BVTC-ben, de be kellett látnom önkritikusan, hogy ez így nem vált be.  Nehéz volt edzőként a játék menetére figyelnem, miközben a pályán is teljesítenem kellett az akkor NB II-ben szereplő csapatban. Sárossy Elemér érkezett a csapat irányítására, így nála még folytattam. Levezetésként pattogtattam fél évet a fűzfői csapatban, ahová Tóth Janika edző hívott, akire én is nagy szeretettel és tisztelettel gondolok.
     
     
    - Mesélnél a veszprémi éveidről?
    - Tanítottam az egyetemen, valamint edzőként dolgoztam. Még játszottam a fiú csapatban, amikor átvettem a Veszprémi Volán kieséshez közel szereplő női csapatát. Ekkor NB II-es volt mindkét alakulat, ráadásul nem is álltak jó helyen a tabellán. Először a lányokkal értünk el komolyabb eredményt, amikor a biztos bentmaradás után második évemben a 8. helyet szereztük meg, majd 1981-ben már bajnokságot nyerve feljutottunk az NB I-be. A fiúkkal ’82-ben értük ezt el. 1983-ban kiestünk az első osztályból, a következő évben újra visszakerültünk, majd 1985-ben ismét kiestünk. Sajnos, akkortájt nem igazán segített a városvezetés. Volt, hogy újsághirdetés formájában kerestem mecénást, aki támogatná a klubot. Akkor még nem volt szokás a szponzorok keresése, komoly visszhangja lett…       
    A lányoknál a feljutást követő két évben - amíg ott voltam – bravúros rájátszásokkal sikerült megragadnunk az élvonalban. Elismeréssel dicsérte csapatmunkánkat Dönci bácsi, azaz Szabó Ödön mesteredző is. Lehet ennél értékesebb visszajelzés a munkánkról?! Jó élmény volt a sport és a szurkolók szempontjából is.
     

    - Milyen volt az az NBI-es férfi veszprémi csapat?
    - Ekkor szinte teljesen egyetemistákból és diákokból állt a gárda, kizárólag amatőr játékosaink voltak. Ez volt a legjobb csapatom, ha mondhatok ilyet, emberileg és szakmailag egyaránt. Nagyon összetartó társaság voltunk. A körülményeket jól mutatja, hogy amikor először megnyertük a bajnokságot, a srácok csak plusz ebédjegyet kaptak fél évig, így naponta két adagot ehettek a menzán. Az első osztályban való indulásról egyeztettem a csapattal is, őszintén elmondva nekik, hogy a játékosállomány erősítéséhez nincs meg a szükséges anyagi fedezet. Tulajdonképpen rájuk bíztam, hogy elinduljunk-e vagy sem. Ők az indulás mellett döntöttek, mondván, tudják, hogy mi vár rájuk, viszont azt nem, hogy lesz-e még esélyük az életben az első osztályban szerepelni. Örültem is, meg nem is. Örültem a bátorságuknak és a sportszeretetüknek, ugyanakkor azt is tudtam, hogy szakmailag nehéz lesz. Végül három meccset nyertünk az NB I-ben. Legyőztük például Veszprémben a második helyen álló MAFC-ot. Ez már mindenért kárpótolt bennünket. A kiesés után lényegében ugyanezzel a gárdával megint megnyertük az NB II-es bajnokságot, s némi erősítéssel vettük fel a harcot az élvonalban a bennmaradásért, ami – bár nem sikerült -, nem tekinthető kudarcnak, hiszen megtettünk minden tőlünk telhetőt. Az akkori játékosok tehetségét bizonyítja, hogy a saját nevelésűek közül Hódi Laciból magyar bajnok és válogatott lett a Körmend csapatával, míg az ifjúsági válogatott Tímár Laci a BSE-hez igazolt, és később az NB I-es Szegedben vált stabil, meghatározó emberré, akárcsak Jahni Pisti. A kosárlabda iránti elköteleződés szép példája, hogy Szathmáry Attila és Andorka Zoltán játékos pályafutása a későbbiekben a szakosztály vezetésében, támogatásában folytatódott.
     
     
    - Az NBI/B-ben is edzetted tehát így a veszprémi csapatot.
    - A nyolcvanas évek közepe – vége a második vonalban telt, amely egyébként színvonalas volt.
    Az egyesület vezetősége és játékosállománya gyakran változott. Az én megújulásomat 1988 nyarán Siófokra szerződésem jelentette, ahol mélyről indulva, a 3. évben bajnokságot nyertünk, s feljutottunk az NB I-be. Családi és munkahelyi okok miatt nem vállalhattam a heti még több edzést, így 1991-ben az egyetemi bajnokságban szereplő fiúk csapatához tértem vissza, valamint 1991-ben a Lovassy Gimnázium fiaival szerepeltünk sikerrel a középiskolás magyar bajnokság döntőjében a 2. helyen végezve.
     
    - Mesélnél még egy kicsit a siófoki időszakról?
    - Miközben az egyetemen dolgoztam testnevelőként, 1988 őszétől Siófokon vállaltam az edzői tisztséget a SIÓ ÁG MEDOSZ NB II-es férfi csapatánál, ahol három évet töltöttem. Az első évben az volt a tét, hogy a már „levezető félben” lévő tapasztalt helyi játékosok mellé beillesszük a tehetséges fiatalokat, megmentsük a csapatot. A második évben megszilárdult az edzésfegyelem, sokat fejlődött a kondíció és a csapatjáték. Ez is sikernek számított, aminek többször is komoly ára volt, hiszen a csapategység érdekében egyébként remek játékosoktól is meg kellett válni. A harmadik évben erősíteni tudtuk a játékosállományt, jól összekovácsolódott a csapat, remek volt a hangulat. Sorra nyertük a mérkőzéseket, s feljutottunk velük is az NB I-be. Az átjárás Veszprémből sokat kivett belőlem, így visszatértem 1991-ben.
     
    - Hogy alakultak a dolgok ekkor Veszprémben?
    - 1987-ben átszervezték a magyar bajnokságokat, bevezetésre került az NB I/B liga. A BVTC-s férfi kosarasok éveken át oda próbáltak feljutni az NB II-ből.  A vezetésemmel 1993-ban bár megszereztük a jogot, feljutottunk, végül anyagi okok miatt nem indult el a klub egy osztállyal feljebb.  Egy év múlva ismét az élen végeztünk, akkor már igen. Ez is egy emlékezetes időszaka volt edzői pályámnak. Sok nagy csatát megéltünk, remek győzelmeket arattunk, és váratlan vereségeket szenvedtünk. Sokszor voltunk közel az NB I-ért folyó rájátszást jelentő helyezésekhez, volt, hogy csak egymás ellen dobott néhány ponton múlt a siker. Kiváló, ponterős játékra volt képes az irányító egyetemista Molnár Márk. Emlékezetesen nagyot játszott az Albacomp ellen egy Magyar Kupa mérkőzésen. Képesek voltunk közönséget szórakoztató, szellemes, gyors játékkal meghálálni a lelkes buzdítást. Máskor a küzdőképességünk domborodott inkább ki. Volt, hogy szenvedtünk, de lélek nélkül nem játszott a csapat!  1994-95-ben a Csopak Rt. vált névadó szponzorrá, majd rövidesen Veszprémi Egyetemi Sport Club néven folytatta a küzdelmet, egymást váltva új edzőkkel a csapat, amelyben nagy volt a fluktuáció, akár egy teljes kezdő ötös is kicserélődött.
     
    - A fiad, Áron edzője is voltál…
    - Számomra az 1997-es évtől külön élményt jelentett az edzői munkában, amikor a 17 éves saját fiam is bekerült a felnőtt csapat keretébe barátjával, a volt kiváló játékos, Szathmáry Attila fiával együtt. Áron ifi válogatott lett Babits Robival, Bálint Amerikában töltött egy évet, aztán máshol tanultak tovább, de folytatták kosaras pályafutásukat. A legkülönlegesebb élményem az volt, amikor 2001-ben egymás ellen játszottunk, Áron fiam a PVSK-ban lépett pályára, én pedig a veszprémieket vezényeltem ellenük.
     

    - 1998-ban megerősödött a szakosztályvezetés és a játékoskeret is.
    - Így van. A VESC-hez érkezett többek között Godena Ferenc, aki később magyar bajnok lett az Albacomppal, a Zalaegerszeg ifi csapatából Horváth Zolika, a 206 cm-es tehetség, aki nem szeretett elfáradni az edzéseken, s akit keményen lekötöttek a tanulmányai. Sikerült szót érteni vele, ha nehezebben is, de beilleszkedett a megerősödött gárdánkba. Négy évig követhettük a fejlődését, aztán Pécsre igazolt, majd Paksra, aztán Szombathelyre. Többszörös magyar bajnok lett és sokszoros magyar válogatott, ott is meghatározó alakká vált. Nyugodjék békében!
    1999-ben együttműködési szerződés keretében az Albacomp fiatal játékosainak biztosítottunk „mérkőzéstapasztalatot”. Két–három tehetségük alkalmanként velünk edzett, majd szerepeltettük őket a tétmérkőzéseinken. Amilyen jó elképzelésnek tűnt, annyi problémát is okozott, hogy akár jobb tudású vagy jobb formában lévő saját játékosunk helyett kellett a pályán tartani őket, amely egyrészt befolyásolta az eredményességünket, másrészt a csapaton belül is megkérdőjelezhető volt. A feszültségek érezhetővé váltak edző, vezetők és sportolók viszonylatában is. Rányomta bélyegét az öltözői hangulatra és a motiváltságra is.
    2002 tavaszán úgy éreztem, hogy váltanom kell, így főállásban Székesfehérváron folytattam edzőként.
     
    - Mi történt ekkor?
    - 2002-ben Székesfehérvárról kaptam lehetőséget. Szükségem volt a megújulásra, és a Fejér Kosársuli női serdülő csapatának, valamint az NB I/B ligában alul tanyázó Kodolányi Főiskola női csapatának az edzéseit vettem át. A kosársulival a második évben a korosztályos magyar bajnokság 5. helyén végeztünk, nagy élvonalbeli egyesületeket megelőzve. Olyan csapatokat vertünk meg, hogy én magam sem hittem el, hiszen a soraikat megannyi, már felnőtt NB I-es játékos is erősítette.  A kosársuliból több tehetséges játékost beépítve a Kodolányi csapatába, feljöttünk a B liga 4–5. helyére. Ez után a Dávid Kornél Kosársulihoz szerződtem, ahol szintén országos döntőbe vittem a serdülő fiúkat.  Amikor egy remek menetelés végén országos harmadikak lettünk, nagy elismerést vívtunk ki. Nagyon jól kijöttem azokkal a srácokkal is, akik közül többen is NB I-esek lettek később.
    Szakmailag erős stábot alkottunk a DKK-ban, jól hasznosíthattam a tapasztalatokat Veszprémben, ahová Naményi Miklós hívására tértem vissza, éppen az akkor felépítendő utánpótlás szakág vezetésére.
     
    - Fehérváron edzetted például Hanga Ádámot is.
    - Ifjúsági korú volt, amikor fél évig helyettesítettem a csapat addigi edzőjét, így dolgoztam vele.  Ő egy fantasztikus srác volt akkor is. Érzékelhető volt kiemelkedő tehetsége fizikai mutatóiban és technikai tudásában is. Kiválóan védekezett, rengeteg lepattanó labdát és sok pontot szerzett. Igazi meccsnyerő emberré vált, ma már tudjuk, nemzetközi klasszissá. 
     

    - Sok időt töltöttél Fehérváron.
    - 6 évig edzősködtem ott, szakmailag értékes és sikeres évek voltak. Fárasztóak is…
     
    - Innen csábított vissza Naményi Miklós a veszprémi utánpótláshoz.
    - Igen, több dolgot átbeszéltünk vele, és nagyon őszinte volt. Elmondta, hogy nincsenek játékosok, nincs felszerelés, nincs elég terem, nincs edző és nincs pénz, de egy dolog van: kihívás. Kértem egy hét gondolkodási időt, mivel ilyen helyzettel még nekem sem volt addig dolgom. Mielőtt választ adtam, beszéltem a fehérváriakkal, és jeleztem, hogy visszatérek Veszprémbe. Ők pedig éveken át visszafogadtak volna. 2009 őszén kezdtem el dolgozni a veszprémi utánpótlásban Naményi Miklóssal és Mérész Csabával. A TAO rendszer végre anyagi biztonságot adott a működéshez az utánpótlás terén. Nagyon jó dolog volt megélni ezt a fejlődést.
     
    Véget ért a második rész.

    Következő mérkőzés

    K

    HOYA-PE Veszprém
    VS  Vasas Akadémia

    2021. 03. 06.

    Korábbi mérkőzés

    V

    MEAFC-Miskolc
    VS  HOYA-PE Veszprém

    94 - 86

    2021. 02. 28. 17:30

    Kövess minket

    Kiemelt Támogatóink