Veszprém

Legújabb cikksorozatunkban játékosainkkal beszélgetünk gyerekkorukról és családjukról. Szóba kerül, hogy mikor találkoztak először a kosárlabdával, valamint az is, hogy mik a jövőbeli terveik a sportban, illetve azon kívül. Ezúttal Glatz Soma árult el magáról jó pár érdekességet.

 

- 2003. április 22. születtem, Budapesten.

 

- Remek gyerekkorom volt. Szerető családban nőttem fel, jó közegben. Gyerekként sok élménnyel, nevetéssel, kalanddal. Most épp a napokban lettem 18 éves, és kaptam egy fotóalbumot, amiben szinte minden fontosabb pillanat benne volt. Így visszanézve azt
mondhatom, hogy izgalmas gyerekkorom volt.

 

- Mit, miket sportoltál?
- Amikor kicsi voltam, kipróbáltam egy-két sportágat. Először judoztam, majd úsztam, aztán jött a foci, de a magasságom miatt hamar kiderült, hogy nem ezek lesznek az én sportágaim. 

 

 

- Mikor és hogyan találkoztál először a kosárlabdával?
- Először egy kis kosárlabdát kaptam, szinte 0 évesen, de erre még nem emlékszem. Valós módon később, amikor kaptam egy kis kosárpalánkot, amit a kertben felállítottunk, és ott kezdtem el apukámmal csak úgy dobálózni. Akkor még nem volt érezhető, hogy később ezzel fogok komolyabban foglalkozni. Aztán hat évvel ezelőtt lementünk az iskolám tornatermébe, és ott kezdtem el kosarazni apuval. Annyit talán elmondhatok, hogy családi hagyomány a kosárlabda nálunk, ami eléggé meghatározta, hogy mi lesz majd az a sportág, amivel komolyabban fogok foglalkozni. Nagypapám közel százszoros felnőtt válogatott volt, majd sikeres edző és szövetségi kapitány. Híres és hírhedt, kiváló szakember volt, akit sajnos nem ismerhettem már személyesen, de apukám által bizonyos gondolatait és szemléletét megismerhettem a faterommal folytatott edzéseim alatt. Engem Ő tanított sok mindenre, ami segítette azt, hogy hamarosan már csapatban is játszak mint igazolt játékos. 

 

- Miért szerettél bele ebbe a sportba?
- Nem volt nehéz. A magasságom miatt is ez a sportág volt az ésszerű, illetve a családi kötődés is a kosárlabdához sodort volna előbb vagy utóbb. Aztán nekem is nagyon megtetszett, és elég jól kezdett menni a játék, amiből az következett, hogy nagyon megszerettem.

 

 

- Gyereként melyik volt a kedvenc csapatod, ki volt a kedvenc játékosod?
- Erre a kérdésre abból az időből szinte mindenki LeBron James nevét említi, én sem vagyok kivétel. Számomra Carmelo Anthony volt még az, aki nagyon tettszett, valamint inspirált a dobása és a kisugárzása. Akiért még rajtuk kívül rajongtam, az Magic Johson volt. Ahogy passzolt, ahogy ezt a játékot játszotta, azt számomra egy élmény volt nézni, és az a mai napig is. Ezen kívül még szerettem Jason Williams-t a passzaiért és a cseleiért is. Imádtam nézni annak idején. A kedvenc csapat ebből következően talán nem meglepő, de a Miami volt, James és Williams miatt. Ha már a példaképekről van szó, akkor egy tavalyi élményről még nagyon szívesen mesélnék. Az aktuális kedvencem - már jó ideje - Luka Doncic, akivel egy véletlen folytán hozott össze az élet. Tavaly Miamiban a Miami-Dallas meccs előestéjén sétáltunk az AmericanAirlines Arena mellett, és egy fagyizóban teljesen véletlenül összefutottam Luka Donciccsal, akivel sikerült egy fotót is összehoznunk. Hatalmas élmény volt, és hálás vagyok a sorsnak, hogy megtörtént velem ez a pillanat. Mondhatnám, hogy ez egy égi jel számomra, ami talán azt mutatja, hogy merre tovább, hogy kövessen a példaképem és az álmaimat.

 

- Én csak 6 éve kezdtem a kosárlabdát tanulni. Apukám tanított meg sok mindenre, és naponta jártunk le edzeni, ami sokat segített abban, hogy behozzam az esetleges lemaradásomat. A korombéli srácok már egyesületi szinten legalább 4-6 éve kosaraztak. Nagyon élveztem, hogy bizonyos dolgokat viszonylag hamar sikerült elsajátítanom, és ezért beleszerettem ebbe a sportba. Sokkal komolyabban, mint azt eleinte gondoltam. Első igazolt csapatom a Diósd volt, majd onnan a RadoBaskethez kerültem, Budaörsre. Majd a MAFC következett, ahol közel két sikeres évet töltöttem.

 

- Emlékszel még az első meccsedre, vagy az első kosaradra?
- Azt nem tudom visszaidézni, melyik lehetett az első, de van emlékem egy iskolai meccsről, ami megvan videón. Mondjuk, hogy az volt az első kosár, amit ezen a videón láttam. Talán inkább az első RadoBasketes mérkőzésemre emlékszem, de az ottani első kosaramra nem igazán. Mivel elég sok kosarat dobtam már akkor is (nevet). Ami meg emlékezetes a kezdetekből, ez egy Dunaújváros elleni, diósdi csapattal játszott meccs, ahol egy ponttal nyertünk, elképesztő izgalmak között. Ott elég hasznosan játszottam. Az a találkozó megragadt bennem.

 

 

- Mi volt az első igazán nagy saját élményed, pillanatod a kosárlabdával?
- A két évvel ezelőtti U16-os döntő a MAFC-cal. Ott sok minden megtörtént, amire van miért büszkének lennem. Az akkori bajnok pécsi csapatot csak mi vertük meg, és azon a meccsen én nagyon - mondhatnám - szemtelen stílusban kezdtem védekezni a Pécs legjobb emberén, amit sokan a mai napig nem felejtenek el. A győzelemhez ez is kellett. Ezen a döntőn sok hárompontost is dobtam. A másik nagyobb élményem az angliai időszakomhoz, illetve annak előzményéhez kötődik. Angliába mentem egy háromhetes, eléggé intenzív kosárlabda képzésre, ahol közel kétszáz résztvevő közül megkerestek engem, hogy akarok-e a legjobb angliai akadémia csapatában játszani. Természetesen nagyon meglepődtem a híváson és nagyon jól esett, hogy észrevettek. Ezek után költöztem ki Angliába, amit a Covid miatt kelletta  tavalyi évben abbahagynom.

 

- Hogyan kerültél Veszprémbe?
- Egy augusztusi telefonbeszélgetés után kerültem Veszprémbe.  Lehívtak próbaedzésekre. Hamar kialakult a közös szimpátia, és egyből úgy éreztem, hogy itt akarok fejlődni a továbbiakban. Mivel Angliába a Covid miatt nem lett volna lehetőségem visszatérni, így a veszprémi CBA képzés nagyon inspiráló lett számomra. Ezek után már az, hogy Veszprémbe költözzek csak formaság volt.

 

- Úgy alakultak a dolgok eddig, ahogy elképzelted korábban?
- Bizonyos szempontból igen, bizonyos szempontból nem. Ha onnan nézzük, hogy hat év alatt hova jutottam, akkor azt mondhatom, hogy lehet, hogy jobban is alakult, mint elképzeltem. Ha onnan nézzük, hogy hol tarthatnék, ha nincs a Covid, ha nincs egy-két szerencsétlenül alakult meccs, vagy ha nincs egy-két olyan edző, aki inkább káros volt az életemben mint hasznos, akkor meg azt mondhatnám, hogy alakulhatott volna jobban is. Talán egy-ketten félreismertek, ami nem biztos, hogy jót tett nekem az adott pillanatban, de hosszútávon biztos megedzette a lelkemet, és felvértezett a jövőre nézve. Ha az elmúlt hat évemet nézem, alapvetően elégedett vagyok, de tudom, hogy sokkal több van bennem és még többre vagyok képes ennél is. Többek között ez is motivál a jövőt illetően.

 

 

- Talán igen, talán nem. Részletekbe nem mennék bele, de ha tehetném egy-két pillanatban másképpen döntöttem vagy reagáltam volna. Sokszor kellett volna inkább megszólalnom, mint csendben maradnom. Talán még jobban kellett volna törekednem arra, hogy kilógjak a tömegből, és ne akarjak mindenáron mindenkinek megfelelni. Azon is dolgozom, hogy izgalmas, ne átlagos játékos és személyiség legyek, mert szerintem ez is kell ahhoz, hogy kitűnj sok más játékos közül. Persze első a tudás és a győzni akarás, a többi csak utána jöhet. 

 

- Fiatal játékosként a legfontosabbnak az inspiráló, fejlődő közeget tartom. Ha ezt érzem és tapasztalom, akkor a szívem továbbra is marad Veszprémben. Nagyon bízom benne, hogy ez így alakul. 

 

- Meddig szeretnél a kosárlabdával foglalkozni?
- Mondhatnám, hogy ameddig csak lehet. Játékosként a lehető legmesszebbre jutni, és ha a karrierem végére érek majd, akkor szívesen foglalkoznék edzői feladatokkal.