Veszprém

 

Veszprém, 400 néző. Vezette: Farkas, Vida, Gyuris.

Veszprém: Simon 2, Kálló 7, Kámán 25/9, Pavlovic 13, Körtélyesi 4. Csere: Helmeczi 2, Hegedűs 5, Szűcs, Jilling 14/3. Vezetőedző: Mérész Csaba.

Miskolc: Szögi 20/3, Drahos 7, Máté 7/3, Lippai 6, Price 12. Csere: Takács 14, Szojka 1, Endrész 4, Orosz 6/6, Szepesi 2. Vezetőedző: Bene Szilárd.

A vendégek minden energiájukat mozgósítva kezdték a mérkőzést, remek ritmusban, dinamikus támadásokat vezetve állva hagyták a könnyű kosarakat kapott hazaiakat (7-0). Kellett néhány perc, hogy Kálló Nándorék magukhoz térjenek, aztán nagy elánnal küzdve – kisvártatva – bizonyították: a másodosztályú bajnokság hajrájában mindkét csapatnak éremre fáj a foga (7-7). Hiába állt össze a bakonyiak védelme – a csapdázásuk eredményeként labdákat loptak –, az összes rezdülés arról árulkodott, hogy a zajló kiírásban még nem járt ilyen erős ellenfél a megyeszékhelyünkön (10-9). A tét nagysága Körtélyesi Gergelyéken jobban érződött, nem voltak oly’ élesek, mint a negyeddöntőben, ráadásul a gólokkal is adós erőcsatár hat perc alatt összeszedett három személyi hibát (14-13). Emiatt a kispadra kényszerült, így az amerikai Price-t még nehezebb volt tartani a palánkok alatt (14-18). Az észak-magyarországiak akkortájt elvétve rontottak dobást, vagyis Kámán Tamáséknak hovatovább vért kellett izzadniuk – gyakran a büntetővonalról célozva –, hogy újra visszavegyék a vezetést (22-21). Úgy tűnt, mintha nőtt volna a veszprémiek étvágya (24-21), ám Fortuna kezét szorosan fogó, mindazonáltal szervezetten és taktikusan iparkodó Szögi Ádámék sokadszorra fordítottak – egy etapzáró triplával ismét kontrollálták a történéseket (24-30). A hazaiaknak később is meggyűlt a baja a kinti próbálkozásokkal (…az összecsapáson tizenkilencszer „tesztelték magukat” a hárompontos vonalon túlról, viszont csak négyszer sikeresen), nem elsősorban ezért, ám Mérész-edző időt kért. A tanítványai ugyanis felkészültek a mind magabiztosabb miskolciakból, mégis hol kapkodó, hol pedig ötlettelen műsorral szolgáltak (27-30). Sajnos nem sikerült rendet tenni a fejekben, a rivális kijátszott akciói még jobban összezavarták Nebojsa Pavlovicékat, akiknek többször is megremegett a keze (27-35). A helyi szurkolók ugyan kitettek magukért, ám az ő biztatásuk is alábbhagyott, mikor a HOYA-mezeseknél rendre pontosabb Takács Dánielék egyre hangsúlyosabban jelezték, hogy bennük van az a plusz, ami a sikerhez kell (27-40). Mérész-mester cserékkel igyekezett felrázni az övéit, de az első félidőben senki sem vette hátára a csapatát, Kámán és Jilling László is csak időnként villant meg, tűnt ki a pályán lévők közül (32-42). Az eltökéltséggel nem volt baj, mi több, néha a túlzott akarásban „égtek el”: a legjobb lehetőségeket is elpuskázták, az eldobott labdáik közül nem egy a gyűrű széléről táncolva jött vissza a mezőnybe (36-47).

A teremben helyet foglalt sportbarátok abban bíztak, hogy az öltözőből jól jönnek ki a veszprémiek, ehhez képest, egy percen belül három büntetővel is bakot lőttek – így esélyük sem volt felpörögni, csökkenteni a nagyszünetbeli tizenegy pontos hátrányukat (41-53; a lefújásig kilenc büntetőjük maradt ki, míg a másik oldalon csupán kettő). Senki sem gondolta, hogy a derbi sima lesz, ám arra kevesen gondoltak, hogy a fürgébb és motiváltabbnak tűnő vetélytárs a védekezésével győztes stádiumba kerül (41-57). A csata ezen periódusában tanácstalanul és ritmustalanul kosaraztak a vendéglátók, semmi sem sikerült nekik, ha pedig helyzeteket alakítottak ki – mert idővel Drahos Gáborék koncentrációja is visszaesett –, azokat közelről és távolról is kihagyták. A harmadik negyedben mindössze három jó mezőnydobásuk volt (…a másodikban öt, az elsőben és a negyedikben hét). Kintről már nem is mertek „hajigálni” a hullámvölgyben lévő hazaiak, akik hát valljuk meg: nem a szebbik arcukat mutatták (46-59). Régen játszottak ennyi hibával, a publikum már annak is örült, ha tíz pont körülire redukálták a differenciát (48-59). Sokan talán már elkönyvelték, hogy a hajó elúszott, mikor váratlanul jött egy apró fordulat: szinte a semmiből feljöttek (54-61), de Körtélyesi kipontozódása és Mérész-edző technikai hibája újra megtörte őket. Persze az igazsághoz tartozik, hogy a bírói ítéletek sem a dunántúliaknak kedveztek – hogy finoman fogalmazzunk (54-67). Tizenegy pontos vendégelőnyről indult a záró felvonás, s noha a negyed elején több veszprémi kísérlet maradt ki, a harci szellem kezdte átsegíteni őket a holtponton. Hat perccel a vége előtt tízen belülre jöttek, a hárompontosokkal is operált Kámán pedig serege élére állt (60-69). Mintha a keleti-második fáradni kezdett volna – egymás után adták el a labdákat –, míg az agresszívebb és összeszedettebb üzemmódba kapcsolt mieink lendületbe jöttek, feltámadtak. Végre úgy teljesítettek, mint akik önbizalommal várták az elődöntőt, ahogy a feldobás előtt ígérték: „az itthoni fellépéseinket meg akarjuk nyerni” (70-71). A mérkőzés nyílt, izgalmas és szenvedélyes lett, a küzdelem pedig kiélezett. Már csak két perc volt hátra, mikor mindkét fél aktivizálta a maradék kapacitását, de a zavarodottnak hitt, mégis egységesebb miskolciak átvészelték a számukra kritikus időszakot, jóllehet a nézők eksztázisban „agitáltak” az összesítés szempontjából lépéshátrányba került Helmeczi Andrásék mellett.

Mérész Csaba: Sajnos a rangadó jelentős részében figyelmetlenek és fegyelmezetlenek voltunk, rendre kosarat kaptunk azon helyzetekből, amikre előzetesen kitértünk. Általában nem a megbeszéltek szerint játszottunk. Nincs mese: nyernünk kell Miskolcon, hogy életben tartsuk a reményeinket. Ez nem lehetetlen vállalás, de a mai csatát látva rendkívül nehéz feladatnak ígérkezik.

 

Fotó: foto24.hu